Akik nem vettek részt a csatában

 

„Vannak különböző megyékben némely nemesek, akik sem a királyi felség parancsait, sem az ország veszedelmét tekintetbe nem véve, semmiképp sem gondoltak arra, hogy a lefolyt hadjáratba menjenek, és saját vakmerő bátorságukból otthon maradtak. […] 2. § Ha pedig igaz és törvényes ok nélkül maradtak otthon; akkor a királyi felség azoknak a fekvő jószágait, mint hűtleneknek javait ossza ki és adományozza jól érdemesülteknek.” (Részletek az 1522. évi LIV. törvénycikkből)

 

Az 1522. évi LIV. törvénycikk értelmében tehát jószágvesztéssel (vagyonelkobzással) járt, ha valamely nemes törvényes ok nélkül otthon maradt, és meghirdetett hadjáratban nem csatlakozott a királyi sereghez. A törvény előzménye az 1521-es hadjárat volt, melynek során sokan „elfelejtették” kötelességüket teljesíteni. Vajon mekkora volt 1526-ban a törvény ereje? Vajon az 1521. évi hadjárathoz képest 1526-ban többen, nagyobb számban csatlakoztak II. Lajoshoz? Ezekre a kérdésekre keresi a választ az alábbi fejezet.

Az 1526-ban összegyűlt királyi seregnek nincs egységes vezetése, és végképp nincs tapasztalt, 25-26 ezer fős nagyságú sereg irányításában jártas hadvezére sem.[1] „A török történetírás is nyíltan bevallja, hogy az 1526-iki katasztrophának főfő oka a vezérlet rosszasága volt, nem a magyar sereg csekélyebb száma, sem egyéb körülmények.”[2] Éppen ezért is szükséges szót ejteni azokról, akik nem vettek részt a csatában, mert köztük két olyan vezetőt is találni, akiket előzőleg az 1526-os hadjárat vezetésével kívántak megbízni. Már a Mohácsot megelőző, tolnai táborban felszínre törtek az indulatok, amiért a kiváltságaikra, szokásaikra hivatkozó bárók elszabotálták a drávai átkelő védelmét, így a szultán tíz napon át zavartalanul építtethetett hidat Eszéknél. „[…] Egyesek vitatják a királyi parancsot, míg hánytorgatják kiváltságaikat és a báróknak azt a szokását, hogy csak királyi zászló alatt katonáskodnak, addig ez a dolog is, tudniillik a Dráva védelme, elmaradt.”[3] Az események, a bárók egymásra mutogatása kapcsán II. Lajos király nagy haragra gerjedt. „Látom én – úgymond –, hogy ki-ki saját mentségét és üdvét az én fejemre hárítja a magáéról. Személyemet és fejemet azért hoztam e veszedelembe, hogy ez országért és a ti javatokért a sors minden fenyegetésének kitegyem. Nehogy legyen tehát valaki, aki saját tunyaságára bennem legcsekélyebb mentséget is talál, és hogy ne lehessen nekem bármit is felróni, holnap a nagy Isten segítségével személyesen megyek veletek oda, ahova mások nélkülem menni vonakodnak.”[4] II. Lajos – a tőle egyébként szokatlan – kifakadása után a bárók eldöntötték, hogy valakit vezérként állítanak a sereg élére. Amikor sokan hajlottak arra, hogy Tomori Pál legyen a sereg vezére, a király magához hívatta a kalocsai érseket. II. Lajos előtt Tomori „sokáig és erősen tiltakozott, hol szerzetesi fogadalmát, hol tapasztalatlanságát és erőinek ily nagy teher viselésére való elégtelenségét hajtogatva.”[5] Eredetileg – a hadjárat előtti királyi tanácsban – két fővezért jelöltek ki, Frangepán Kristófot és Niklas Graf zu Salm-t.[6] Előbbi még javában gyűjtötte a sereget, amikor sor került a mohácsi ütközetre,[7] utóbbi pedig „rossz egészségi állapotával kimentette magát.”[8] A tolnai táborban végül amellett döntöttek a bárók, hogy „Tomori Pállal és Kristóf gróffal együtt a vajda legyen a hadjárat vezére.”[9] Optimista döntés volt, hiszen se Frangepán Kristóf, sem Szapolyai János erdélyi vajda Mohácsnak még a közelében sem járt. Így lettek ideiglenes fővezérek (augusztus 16-tól) Tomori Pál és Szapolyai György, a vajda öccse, „aki maga is soká kapálózott e hivatal ellen.”[10] Papp Sándor hívta fel a figyelmet arra a kevésbé ismert és elfeledett tényre, hogy közvetlenül a mohácsi csata előtt, egy nappal fővezérré történt kinevezése után, augusztus 17-én – Tomori Pál tanácsára – II. Lajos király békekövetséget küldött a tolnai táborból az eszéki átkelésre készülődő Szülejmán szultánhoz.[11] „Kegyelemkérésre jött a budai király követe, az ő saját akaratából”[12] – tudósított egy korabeli oszmán defter. Tomori kegyelemkérése azonban már elkésett, a küszöbön álló csatát szép szóval már nem lehetett megakadályozni.

     A fővezéreken kívül fontos, visszatérő kérdés, hogy mekkora volt a mohácsi csatából hiányzó seregek létszáma? Erről közvetett források állnak rendelkezésünkre. A legszámottevőbb kétségtelenül az erdélyi vajda kontingense lehetett, a maga egyedül kb. 10 ezer fős (főleg könnyűlovasokból álló) nagyságrendjével.[13] Ez egy szerény becslés, mivel itt csupán az Erdély területéről „kivihető” katonák számáról van szó. Sem a 20 ezer fősre taksált székely lovasság,[14] sem a szász városok gyalogosai nem harcoltak Erdély határain kívül, így ezek a jelentős harcértékű egységek még végszükség esetén sem csatlakozhattak a magyar királyhoz. 10 ezer fő a legalacsonyabbra becsült létszám, hiszen 1521-ben pontosan ennek duplája, 20 ezer fős volt Szapolyai vajda serege. Szapolyai egy évvel később, 1522-ben (a havasalföldi hadjáratra) 6000 lovas és 2000 gyalogos katonát toborzott. Egyes források szerint 1526-ban akár 50 ezer fős sereg felett is parancsolhatott, amit mindenki egyöntetűen túlzásnak tart.[15] Zermegh János – szemtanúként – Szapolyai seregét 20 ezer főnél valamivel többre becsülte.[16] A hadra fogható horvátok száma 9 ezer lovasra tehető.[17] II. Lajos cseh királyként igényt tarthatott a cseh, morva és sziléziai seregre is. Ezek együttes létszámát egyrészt az 1526. szeptember 23-án megtartott brno-i gyűlés,[18] és egy 1527. évi felajánlásból modellezhetjük.[19] Utóbbi alapján „a csehek 6000 gyalogost és 1000 lovast ígértek fél évre, a morvák 3000 gyalogost és 500 lovast, a sziléziaiak pedig 2000 gyalogost és 1000 lovast.”[20] A Cseh Királyság területéről összesen 11 ezer gyalogos és 2500 lovas katona maradt el. Halkan szeretném megjegyezni azt, amiről a hazai történettudomány eddig még nem tett említést: vármegyei viszonylatban 41 (!) megye bandériuma és megyés ispánja hiányzott a csatából, ezek létszámát minimum 9 ezer lovasra becsülöm. Összegezve: a mohácsi csatából (a külföldi, elsősorban német segélyhadakat még ebbe nem is beleszámítva) legalább 30 ezer lovas- és 11 ezer gyalogos katona hiányzott.[21]

     Mindez azt jelenti, hogy II. Lajos 26 ezer fős mohácsi hadseregét meghaladó, 41 ezer katonából álló erdélyi-horvát-cseh-morva-sziléziai sereg hiányzik a király mellől a kritikus napokban! (A külföldi zsoldosokat nem számítva.) A magyar történettudomány számára régóta ismert adat az 50-60 ezer fős magyar sereg 16. század elejére jellemző átlag létszáma.

„Az állandóan fegyverben tartott és a mozgósítható hadak létszáma, tehát az ország felhasználható katonai potenciálja […] kerekítve 50-60 ezer fő lehetett, ami – különösen, ha a csehekre is gondolunk – meglepetésünkre gyakorlatilag megfelel a bécsújhelyi találkozón tett magyar ajánlatnak.”[22] B. Szabó János irreálisnak véli, hogy 1523-ban II. Lajos 60 ezer katonát ajánlott fel egy törökellenes háború esetére,[23] a (csehek nélkül kiállított) 60 ezres szám azonban nem lehet túlzó, hiszen 1521. aug. 22-én pontosan ekkora sereg gyűlt össze (ebből 17-18 ezer fő a nádor, 20 ezer pedig az erdélyi vajda zászlaja alatt).[24] Szakály Ferenc történész hipotézise szerint azonban még egy ekkora lélekszámú sereg sem vehette volna fel sikerrel a harcot a törökkel szemben.[25] Mindez csupán feltételezés, tehát érdemes végiggondolni, hol voltak a csatát kerülő „árnyékseregek” és vezetőik Mohács idején!

 

Oldal: Akik nem vettek részt a csatában (1)
Az 1526. évi mohácsi csata "árnyékseregei" Budapest, 2017 - Botlik Richárd - © 2008 - 2024 - mohacsicsata.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat