Előre nem tervezett, spontán összecsapások

 

„Aki karddal támad, kard által vész el, de még inkább az, akinek nincs kardja.” (Feleki László)

 

A maróti[1] csata, 1526. szeptember 13-15. – az „igazi” Mohács

„A Magyarországon ekképp dühöngő ellenséggel sehol sem szálltak szembe úgy, mint egy helyen, melynek Marót a neve.”[2] (Részlet Brodarics István Igaz leírásából.)

 

Mint azt a fenti fejezetekben láttuk, a csatából megmenekült, életben maradt, vagy az ütközetben részt sem vett főurak, főpapok és nemesek a legkevésbé sem azzal foglalkoztak, hogy az ország belsejében pusztító ellenségtől megvédjék a menekülő lakosságot. Sőt. A török ellen védekező, önszántából fegyvert ragadó lakosságban a nemesség (ld. fentebb Frangepán Kristóf reakcióját) lázadókat, felkelőket, rivális erőt látott. Aki nem tudott időben várak (pl. Komárom, Tata, Győr) vagy fallal rendelkező városok (pl. Székesfehérvár) védelmébe menekülni, a portyázó török lovasság miatt életét kockáztatta a Mohács utáni hetekben. Egyes erődítményeket alacsony sorból való, nem nemesi származású férfiak védtek meg a fosztogató oszmánoktól. Például a Mária királyné udvarhölgyeit Kun Pál Szatmár megyei nemessel együtt „megcsúfoló” Orbonász András[3] huszárkapitány őrizetlenül hagyta a rábízott Esztergomot, melyet Nagy Máté, a káptalani gyalogosok kapitánya védett meg a töröktől.[4] Visegrádot is otthagyták őrizetlenül a koronaőr Szapolyai János Trencsénbe menekülő várnagyai, és a várat a környéken élő szántó-vető parasztok és szerzetesek védték meg a török ellen. A török elől menekülők egy jelentős csoportja az Esztergomtól 10 kilométerre fekvő, Marót falu mellett gyűlt össze. Parasztok, katonák, és néhány – kevésbé ismert nevű – köznemes[5] sáncolta el itt magát, a szekerekből összekapcsolt szekértábor védelmében. Az oda érkező, portyázó akindzsiket többször is megfutamították az életükért, a táborban elszállásolt feleségeikért, gyermekeikért, értéktárgyaikért küzdők csapata. A küzdelem hevességét jól illusztrálja az a tény, hogy a szekérvár két napon át ellenállt a török támadásoknak, és csak a harmadik napon kellett feladniuk a küzdelmet, miután Szülejmán szultán kénytelen volt Budáról ágyúkat, 5-600 janicsárt és 5-10 ezer szpáhit küldeni a maróti védők ellen.[6] A török elit egységek felszámolták a szekértáborba szorult 25 ezer fő hősies ellenállását:[7] „a mieinkkel […] nemegyszer vívott véres csatát az ellenség, súlyos veszteségeket szenvedve, végül, mert semmiképpen sem tudta bevenni a mieink szekerekkel körülvett táborát, kénytelen volt ágyúkat is odavontatni, és így aztán a tábort szétrombolta, és csaknem mindenkit lemészárolt. A hatalmas hullahegyek, melyek ott ma is látszanak, kézzelfoghatóan bizonyítják az öldöklés nagyságát; a mieink – mint azok, akik egynéhányan elmenekültek, elmondják – körülbelül huszonötezren voltak. E vereség halottjainak és foglyainak számát – már akikről egyáltalán tudni lehet – mindösszesen közel kétszázezerre merném tenni.”[8]

 

Összecsapás Bácsnál, 1526. szeptember 28-29.

A Duna bal partján déli irányba vonuló szultáni sereg nem várt, heves ellenállásba ütközött a Bácska déli részén fekvő Bács városánál. A helyi lakosság a bácsi monostorba zárkózva puskatüzet zúdított a törökökre, és egy napig kitartott a hódító sereg ostromával szemben. (Zárójelben megjegyzem, hogy a mohácsi csata másfél, egyes források szerint maximum két órán át tartott.) „A bezárkózott kutyák estig harcoltak a győzelmes sereggel, s mivel az átkozottaknak puskáik voltak, belülről igen sok muzulmánt vértanúvá tettek.”[9]

 

 

Csata Pétervárad közelében, 1526. október 6.

Pétervárad közelében, egy mocsaras helyen került sor az 1526. évi hadjárat legjelentősebb ütközetére – már ami a török hadsereg minőségi-, számbeli és tisztikarában elszenvedett veszteségét illeti. A természetes akadályokat faágakkal, árkokkal kiegészítő védők az utolsó szál emberig harcoltak.[10] A csata hevességét jól mutatja, hogy a támadók részéről „elesett a janicsáraga, egy másik aga, több jajabasi, a janicsárok csaus-basája, a szamszundsi-basa, s a sereg is érzékeny veszteségeket szenvedett. Mindenesetre jellemző, hogy a parasztokkal összegyűlt védők jóval súlyosabb veszteségeket okoztak a törököknek, mint uraik Mohácsnál.”[11]

 

Oldal: Előre nem tervezett, spontán összecsapások
Az 1526. évi mohácsi csata "árnyékseregei" Budapest, 2017 - Botlik Richárd - © 2008 - 2024 - mohacsicsata.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat