Szapolyai János vajdát valami oknál fogva felmentette a magyar történettudomány, mondván: „Szapolyai szándékos késését azért is utólagos okoskodásnak tarthatjuk, mert a magyarok vereségéből semmi haszna nem származott volna.”[1] Bár számtalanszor elhangzott tény, hogy a vajdát is érzékeny veszteség érte öccse, Szapolyai György halála miatt, mégsem szabad elfeledkezni arról, hogy Szapolyai Jánost egész élete folyamán arra nevelték, hogy egyszer majd Magyarország királya lesz.[2] A történészek közül Jászay Pál észlelte először azt az elgondolkodtató tényt, hogy „a két testvér Szapolyai soha egyszerre a királyi udvarnál meg nem jelent, miként ha az egyik tőrbe esnék, a másik segedelemre siethessen.”[3] Ezért Szapolyai György részt vett a mohácsi csatában, de Szapolyai János kerülte azt, hogy a két fivérből az egyik biztosan életben maradjon. Miért óvták egymást a Szapolyai-fivérek? Több forrás is feljegyezte, hogy Szapolyai János keresztapja Hunyadi Mátyás (1458-1490) király volt.[4] Mátyás király Szapolyai János születésekor (1487-ben) „[Szapolyai] Istvánhoz[5] fordulva, állítólag ezt mondta: Ma megszületett Magyarország királya.”[6] Szapolyai János édesanyja, a lengyel Piast-ág (Árpád-házzal rokonságban álló) uralkodóinak leszármazottja, Hedvig hercegnő – az 1499-ben meghalt férje nyomdokán haladva – tovább építette fiai jövőjét: nyomás alá helyezte II. Ulászló királyt, hogy adja feleségül Jánoshoz Anna hercegnőt;[7] míg Szapolyai György eljegyezte Mátyás király természetes fiának, Corvin Jánosnak leányát, Erzsébetet (és ezzel a Szapolyai-család lett Magyarország legnagyobb birtokosa).[8] Az 1505-ben nagykorúvá nyilvánított Szapolyai János fegyveres országgyűléssel tartotta sakkban a magyar királyt, és rákényszerítette Ulászlót, hogy írja alá a rákosi végzéseket: amennyiben nem lesz férfi utódja, örökös híján az ország az övéi közül választ királyt.[9] A Szapolyai-család arra spekulált, hogy az egy évvel korábban stroke-on átesett, rossz fizikai állapotban levő Ulászlónak már nem lesz törvényes utódja. 1506. július 1-jén Lajos herceg (későbbi II. Lajos király), Ulászló fiának világra jövetele keresztülhúzta a Szapolyai-család dinasztikus számítását.[10] Húsz év elteltével azonban Szapolyai János ölébe hullott a korona, amelyet – koronaőrként – már három évvel a vesztes mohácsi csata előtt titokban a saját várába, Trencsénbe szállított. Trencsénben volt a Szapolyai-család kincstára és levéltára, sőt, nemcsak a család, hanem Trencsén vármegye levéltárát is itt őrizték.[11] Barta Gábor szerint – általa hivatkozott – források bizonyítják, hogy a Szent Koronát, a menekülő Mária királyné kérését megtagadva, Ládonyi Miklós, Szentiványi István és Kövér Pál visegrádi várnagyok nem adták ki a kezükből. „Maguk menekítették azt biztos helyre – valószínűleg Trencsénbe, Szapolyai várába – s most Visegrád kulcsaival együtt hozták el Székesfehérvárra” – írta Barta.[12] A történész azonban nem említette, hogy mikor menekítették a várnagyok a koronát biztos helyre? Közvetlenül a csata előtt, vagy már pár évvel korábban? Véleményem szerint a koronát azért nem adták ki a várnagyok, mivel a királyné érkezésekor (1526. aug. 30.) a korona már nem is volt Visegrádon. Tehát mégis igaz lehet Perényi Péter állítása, és a történetet lejegyző Szerémi és Istvánffy krónikája,[13] miszerint a vajda és koronaőr Szapolyai – Perényi tudta nélkül – felnyittatta a koronát őrző ládát, és a koronázási ékszereket már jóval Mohács előtt, a saját birtokán helyezte biztonságba. Mohács előtt a visegrádi várőrséget egyébként Szapolyai János élelmezte, Tokaj várából rendszeresen küldött marhát és gabonát a katonáknak.[14] Ládonyi Miklós várnagy pedig egyike Szapolyai familiárisainak, Szapolyai György udvarmesterének fivére volt.[15]

   Mire készült Szapolyai vajda, ha nem a saját hasznára? B. Szabó János vélekedése szerint „a király halála, ami őt a magyar koronához juttatta 1526 őszén, nem volt előrelátható, sőt még a harc után sem tűnt valószínűnek.”[16] Logikus érvelés lenne, ha nem tudnánk azokról a forrásokról, amelyek azt a hipotézist erősítik, hogy Szapolyai már jóval Mohács előtt arra készült, hogy megdöntse II. Lajos hatalmát.[17] „Szapolyai Jánost már kortársai vádolták, hogy bukni hagyta hazáját, hogy megmenthesse s így a trónra jogcímet nyerjen, ez volt róla a vélemény 1523 óta.”[18]  Miért éppen 1523? A dátum egybeesik II. Lajos király csehországi távollétével, valamint Antonio de Rincon, I. Ferenc (1515-1547) francia király követének látogatásával, aki 1523 februárjában – saját maga állítása szerint – sikeres tárgyalásokat folytatott többek közt Szapolyai János erdélyi vajdával is.[19] Szapolyai a tárgyalásokon „kijelentette, hogy szívesen megtenne mindent a Habsburgok ellen, de egyedül sokra nem megy, meg azt is közelebbről szeretné tudni, hogy ténylegesen mit tenne érte a francia király.”[20] Mindenesetre érdekes, „véletlen” összefüggése a mohácsi csata kapcsán az a levél, amit Szalaházy Tamás 1527. február 24-én írt Ferdinándnak Pozsonyból.[21] A veszprémi püspök felidézte, hogy a Szapolyai ellensúlyozására, és II. Lajos király támogatására alapított „Kalandos szövetség”[22] négy kapitánya közül hárman elestek a mohácsi csata során, a negyedik, Pöstyéni Gergely[23] pedig – aki az 1530-as években Szapolyai legnagyobb hitelezője – János királyhoz pártolt, és jutalomból később országbírói címet kapott.[24]

Sok magyar főúr (a híresebbek közül pl. Tomori Pál vagy Báthory István) nem hivatalos kapcsolatban állt a törökökkel, ezért Szapolyai kapcsolattartása sem meglepő. Kérdés, hogy milyen volt e kapcsolat jellege? Ezt már kortársai sem tudták egyértelműen megfogalmazni. Jindřich Rožmberk, a cseh királypártiak vezetője például leírta, hogy Szapolyai János a mohácsi csata idején Pest felé tart a seregével, „talán azért, hogy segítsen őfelségének a török ellen.”[25] A hangsúly itt a „talán” szón van. Rožmberk nem biztos a hírben: talán azért, hogy segítsen, talán azért, mert valami mást tervezett. Vannak olyan források, amelyek szerint azért tartott Szapolyai Pest felé,[26] hogy ott találkozzon a szultánnal… A csata utáni értékelésekben számtalan vád hangzott el az erdélyi vajda ellen. A spanyol Habsburgok granadai udvarában tartózkodó angol követ, Edward Lee egyik, 1526. október végén kelt levelében írta Londonnak, hogy „a vajda [értsd Szapolyai János – B. R.] megóvta magát a csatától, mely igazolja azt a gyanút, hogy titkos kapcsolatban állt a törökkel.”[27] Lényegében hasonló vád olvasható abban az október 25-én kelt jelentésben is, amelyet a pápa diplomatája, Girolamo Rorario írt a magyarországi helyzetről.[28] A szentatya megfigyelője szerint Szapolyai János, aki a szultán kivonulását követően 300 fős sereggel elfoglalta Buda várát, összejátszott a törökkel.[29]

Barta Gábor szerint Szapolyai a választása és koronázása utáni hetekben nem osztotta azt a török-barát hangulatot, amely a magyar nemességen eluralkodott.[30] Ugyanakkor – a rendelkezésre álló források és adatok tükrében – inkább az a helyes megfogalmazás, hogy János király a felszínen más arcát mutatta, mint amit valójában a törökkérdés kapcsán már jó ideje tervezett. Szapolyai a lengyel követeknek már királlyá koronázása után kijelentette: „inkább a töröknek veti alá magát, semmint eltűrje, hogy kiűzzék.”[31] Velence egyik hírszerzője – álnéven Horvát Péter – 1526. december 10-én, Bécsben kelt jelentésében írta, hogy Szapolyaihoz török követ érkezett Budára. Carlo Contarini, Heinrich Schwichau, a bajor és velencei követek szintén erről a hírről tudósítottak.[32] Egy másik velencei hírszerző, fedőnevén Magyar Miklós, Bécsen keresztül ért haza Velencébe, ahol jelentést írt a magyarországi eseményekről. 1527. január 11-én kelt jelentése szerint a török követ közvetlenül Szapolyai János koronázása után ért az új magyar királyhoz: „Akkortájt érkezett meg a legkegyelmesebb magyar királyhoz [értsd: Szapolyai Jánoshoz] a török követe, aki arról kért véleményt, hogy ura tizenöt évre fegyverszünetet kötne, amit tüstént megköthetnek, és azalatt mindkét fél barátságban élhetne, és ellenségeik ellen kölcsönösen segítséget nyújtanának egymásnak, valahányszor ez elkerülhetetlen.”[33] Contarini és Schwichau szintén azt állították, hogy a két fél nemcsak a 15 éves fegyvernyugvásban, hanem már egymás kölcsönös segítésében is megegyezett.[34] Ugyanerről a kölcsönös segítségnyújtásról számolt be John Hackett angol diplomata a Thomas Wolsey kancellárhoz írott mecheleni levelében, 1527. január 12-én: „A töröktől érkezett a számára [értsd János király számára – B. R.] ajánlat, [a szultán – B. R.] segítséget nyújtana minden olyan keresztény fejedelem ellenében, aki megpróbálná detronizálni őt, feltéve, ha engedelmes hűbérese lesz, és soha nem egyezik bele, hogy baráti kapcsolatra lépjen Ferdinánddal, vagy más keresztény fejedelmekkel.”[35] A török követ érkezéséről Szapolyai tájékoztatta a lengyel királyi udvart is. Eszerint a követet nem a szultán, hanem Ibrahim pasa és más török politikai vezetők küldték Magyarországra,[36] ezért a követet Szapolyai nem tekintette hivatalos portai diplomatának. János király a sógorának, I. Zsigmond lengyel királynak „azt üzente, a küldött fogadásával nem akart egyebet, mint hogy ’jobban megismerje ezeknek a pasáknak a gondolatait’.”[37] „A megbeszéléseket gyakorlatilag négyszemközt folytatták, azokról még a kancellárt, Werbőczy Istvánt sem tájékoztatták.”[38] Az Esztergomból Pozsonyba siető Podvinay Tamás Mária királynénak jelentette, hogy Szapolyai Jánosnál török követek tartózkodnak, és a szóbeszéd szerint „a vajdával” Erdélyről illetve a Magyar Királyság sorsáról tárgyalnak.[39]

   Békét és szövetséget valószínűleg tényleg nem köthetett János király az 1526. november derekán hozzá látogató török követtel, de bizonyosan tárgyalhattak egymással titokban egy későbbi megegyezés lehetőségéről. 1527. január 3-án Ibrahim nagyvezír már kész tényként tudósította a Signoria követét, Piero Zent arról, hogy „János király békét kötött a törökkel, és háborúba lépett Ferdinánd ellen.”[40] Ugyanakkor ennek a kijelentésnek ellentmond az a tény, hogy Szapolyai János és a Porta között csaknem egy évvel később, és ráadásul Ferdinánd támadása következtében jött létre a szövetség. Az is lehet, hogy a törökök csak próbára akarták tenni leendő szövetségesüket, hogy mekkora katonai potenciálja van a Habsburgok ellen? Talán a németalföldi angol követ fogalmazása a tökéletes: János király ajánlatot kapott a töröktől. Közismert, hogy 1527 májusában vagy júniusában újabb török küldöttek érkeztek János királyhoz, aki már áprilisban tudott (!) jövetelük időpontjáról és szándékáról, tehát ez egy előre tervezett, hivatalos látogatás volt.[41] Ezt bizonyítja Statileo János április végén, Krakkóban feltett kérdése: a lengyel udvar hogyan fogadná azt, ha ura szövetségre lépne a török szultánnal?[42] A hír hidegzuhanyként érte a lengyel diplomáciát, amely sok munkát, és nem kevés pénzt fektetett az olmützi tárgyalások tető alá hozásába.[43] A lengyelek ekkor még Ferdinánd és János király megbékélésére koncentráltak, és ezért nem számoltak a török kérdés hirtelen napirendre kerülésével. Ugyanakkor Szapolyai – a lengyeleknek a törökökkel fennálló fegyverszüneti megállapodásának reményében – a lengyel királyi udvart, Zsigmond király diplomatáit kívánta bevonni a közte és a szultán közt kötendő, tervezett béke és szövetség megvalósításának munkájába. János király e tervéről már 1526. december 4-én tájékoztatta az udvarában tartózkodó lengyel követeket, akik mindezt jelentették Krakkónak: „Magyarország védelmére és megtartására, ahogy megtudtuk, általunk fogja kérni a király [értsd János király – B. R.], hogy Felséged [értsd I. Zsigmond király – B. R.] közvetítésével tudjon a törökkel a béke feltételeiben megállapodni.”[44] A második török küldöttség budai látogatásának, az ott feltételezhetően újból elhangzott török ajánlatnak, és János király habozásának hű lenyomata Hieronym Łaski angliai tárgyalása, amely már régóta ismert a hazai történettudományban.[45] Wolsey angol kancellár azon kérdésére, hogy mi igaz abból, miszerint ura, Szapolyai megegyezett a törökkel, János király követe ekként válaszolt: „neki, mint a köz ellenségének, nem volna szüksége a keresztény fejedelmek segítségére, […] mindazonáltal irtózván attól, s bízván a keresztény fejedelmek segélyében, jómóddal halasztja a (töröknek adandó) választ.”[46] Ugyanakkor a diplomáciai zsargonon némileg túlmutatnak a Barta Gábor tanulmányában közölt adatok. A történész elvetette János király és a török vezetők 1528. február előtti megállapodásának és Szapolyai kollaborálásának lehetőségét, ugyanakkor értekezésében több mint véletlennek találja, hogy „Hüszrev bég és társai nagyszabású portyái követik Ferdinánd király támadását, s alig néhány nappal előzik meg Frangepán Kristóf fölvonulását Varasd ellen. Egyelőre még ne gondoljunk a két fél közvetlen együttműködésére. János király ekkor még nem állapodott meg a törökkel. Igaz, a török támadások célpontja a horvát végeken mindig valamely habsburgiánus úr birtoka, esetleg maga Ausztria.”[47] Az indirekt érvelésen túl azonban van más – a magyar történettudományban eleddig ismeretlen – forrás is, amely arra utal, hogy Szapolyai már jóval a tényleges szerződés aláírása előtt számolt a szultán szövetségével. Lütfi pasa – Damaszkusz kormányzója – szerint Szapolyai követei felkeresték Szülejmánt, közvetlenül azután, hogy Habsburg Ferdinánd katonái elűzték őt, és bevonultak Budára 1527. augusztus 20-án! A kapcsolatfelvételre tehát még jóval Łaski követjárása, vagy a – Szapolyai szempontjából sorsdöntő – tokaji vereség (1527. szeptember 27.) előtt sor került. János király követei ezer arany éves adót ajánlottak a szultánnak, amennyiben ő segítséget ad a magyar királynak Ferdinánd ellen.[48]

   A tényleges szövetség megkötése előtt tehát két ízben is jártak török követek János királynál, és Szapolyai is küldött követet Sztambulba. Közvetlen terhelő bizonyíték nincs arra vonatkozóan, hogy Szapolyai az 1526-os hadjáratban összejátszott a törökkel. Viszont közvetett bizonyítékoknak se szeri, se száma. Zárásként ezek közül álljon itt egy utolsó: 1526-ban Szapolyainak „még abban is szerencséje van, hogy a török hadjárat pontosan azokat a területeket kímélte meg, amelyek az ő közvetett vagy közvetlen befolyása alatt állottak: Erdélyt, a Felvidéket, a Tiszántúlt és Veszprém megyét.”[49] Szerencsés Szapolyai? Vagy tudatos taktika volt ez a török részéről? A kérdés még válaszra vár, de annyit biztosan megválaszoltunk, hogy Szapolyai nem tudott és nem is akart 1526-ban Mohácsra menni a seregével, hiszen öt nappal a csata előtt még több száz kilométer és két jelentős folyam viszonylatából, Kolozsvárról levelez...

 

Oldal: Akik nem vettek részt a csatában (2) Szapolyai János (folytatás)
Az 1526. évi mohácsi csata "árnyékseregei" Budapest, 2017 - Botlik Richárd - © 2008 - 2024 - mohacsicsata.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat