Az 1526. évi mohácsi csata "árnyékseregei" Budapest, 2017 - Botlik Richárd

A 2017 októberében, pdf formátumban megjelent e-book teljes szövege olvasható, korlátlanul másolható, letölthető

Utószó

A mohácsi csata önmagában nem volt olyan vereség, amely végleg eltemette volna Magyarország függetlenségét. A török szultán maga sem így értékelte a helyzetet. Mohács döntő vereséggé csak annak folytán vált, hogy az országban még érintetlenül álló jelentős létszámú feudális hadseregek nem vonultak ezután a török hódítók ellen, nem próbálták meg hátba támadni, zaklatni a szultán seregét, elvágni visszavonulási útját.”[1]

 

Az előző fejezetekben igyekeztem teljes körképet nyújtani 1526 főszereplőiről. Számos tényezőről viszont csak érintőlegesen szóltam, pedig a mohácsi csata kapcsán érdemes néhány szempontot számba venni. Fentebb említettem, hogy a királyi sereg elszalasztotta azt a lehetőséget, hogy a Drávánál egy időre feltartóztassa Szülejmán haderejének az átkelését, így a Nyugat-Magyarország irányából érkező katonai egységek nem tudtak egyesülni a fősereggel.[2] Perjés Géza hadtörténész szerint „téves […] az az általánosnak mondható hiedelem, hogy a védelem sikerének esélyei a folyók mentén a legnagyobbak: amennyiben az ellenség erőfölénye nagy és megfelelő számú átkelő eszközzel és hídanyaggal rendelkezik, az erőszakos folyamátkelést nem lehet megakadályozni.”[3] Mind korábbi, mind későbbi világtörténelmi példák igazolják a Perjés Géza hadtörténész megállapításait: nem a folyók mentén a „legnagyobbak” a védekezés esélyei, azonban sok esetben sokkal nagyobbak, mint egy nyílt kimenetelű ütközetben. A Dráva, amelyen Szülejmán serege átkelt, erős sodrású folyó, és a partszakaszának jellege miatt még napjainkban is csak néhány olyan pontja van, amely átkelésre alkalmas. A török had augusztus 13-án ért Eszék alá, ahol tábort alakított ki, majd másnap el kezdett hidat verni a folyón. Reggeltől estig zavartalanul dolgoztak a hídon a mesterek, ami 6 nap (!) alatt készült el. Újabb 4 nap (!) volt, mire az egész sereg át tudott kelni a 2 rőf – kb.1,5 méter – széles alkalmatosságon.[4]

A drávai átkelés megakadályozásának elmulasztásából következik, hogy a királyi seregnek arra sem volt már ideje, hogy biztonságban visszahúzódjon az ország belsejébe, és ott egyesüljön a tekintélyes számban érkező cseh és német csapatokkal. A mohácsi csata kutatásával kapcsolatban a jövőben érdemes lenne még alaposabban megvizsgálni a drávai átkelés szerepét. B. Szabó János alapos elemzése után meggyőzően érvelt amellett, hogy Mohács környékéről, az augusztus végi napokban ugyanis valóban kockázatos lett volna visszavonulót elrendelni.[5] A visszavonulás gondolata azonban már jóval korábban, a tolnai táborban is felmerült, és ennek elvetését azért tartja helyesnek a magyar történettudomány, mert egy korábban, hanyagul összeállított kronológia szerint a török sereg ekkor már átkelt a Dráván, és a gyors lovascsapatok csapást mérhettek volna a visszavonuló magyar seregre.[6] Pedig amikor a tolnai táborban felvetődött a visszavonulás lehetősége, a szultán serege még csak Újlaknál, tehát még a Dráva közelében sem járt! A török hadsereg újlaki tartózkodása ismert volt a tolnai táborban, tehát II. Lajos király seregének Buda, vagy az ország belseje felé vezető útját a török lovasság nem tudta volna akadályozni, hiszen Szülejmán szultán csapatai még át sem keltek a Dráván.[7]

A másik fontos – és szintén jövőbeni kutatásra váró – tényezője a mohácsi csata forgatókönyvének az időjárás. A több hete tartó szakadatlan augusztusi esőzés miatt felázott talajon — a Mohács környéki mocsarakkal az oldalában és a hátában — a királyi fősereg éppen a legütőképesebb fegyvernemmel, a nehézlovassággal nem tudott sikeres támadóalakzatot kialakítani. Perjés Géza megállapította, hogy a mohácsi csatatérnél alkalmasabb terepet keresve sem lehetett találni.[8] Ezt a következtetést azzal a ténnyel szokta alátámasztani a magyar történettudomány, hogy 1687-ben, a visszafoglaló háborúk során, a II. mohácsi csatában a keresztény seregek súlyos csapást mértek a törökökre. Csakhogy 1687. augusztus 12-én Lotharingiai Károly Nagyharsánynál ütközött meg a szultáni hadakkal, vagyis 30 kilométerrel távolabb a Mohács előtt elterülő 16. századi csatatértől. Perjéssel ellentétben B. Szabó János hadtörténész szerint korántsem volt ideális a mohácsi csatatér kompromisszumon alapuló kiválasztása.[9] A magyar hadsereg 1526-ban nem birtokolta a mohácsi csatamező előtt, tőle délre húzódó magaslatot, ahogy Brodarics István visszaemlékezésében írta: „Velünk szemben színházi nézőtér formájára hosszan elnyúló domb húzódott, melyen túl a törökök császára ütötte fel táborát, a dombról kis falucska ereszkedett alá egy templommal, ennek Földvár a neve, ott helyezkedtek el az ellenséges lövegek.”[10] Ráadásul a terep a mainál jóval szabdaltabb, egyenetlenebb volt. A csatát a nehézlovasságnak kellett eldöntenie, erre azonban a csatatér – az időjárás okozta terepi adottságok (kiadós esőzések miatt felázott, mély szántó) okán is – alkalmatlan volt. Egy – kétséges – szempont a mohácsi mező kiválasztásának javára szól: a királyi sereg bal szárnyát védte a Duna mellett elterülő ingovány, tehát a török sereg csak a magyar sereg jobbszárnyán kerülhetett a mieink hátába. A szempont azért kétséges, mert pontosan a török sereg átkarolásától illetve üldözésétől tartva, a királyi sereg – beleértve magát II. Lajost is – a mocsaras, ingoványos terület felé próbált kiutat találni, s végül ez a halastavakkal, időszakos vízfolyásokkal tarkított terep lett sokak veszte. „Sokan a mocsárban süllyedtek el, egyik a másik után esett bele. Az árok helyenként annyira megtelt emberekkel és lovakkal, mintha hidat építettek volna rajta.”[11] Másrészt a török sereg átkaroló hadműveletét sem sikerült megakadályozni, és a királyi sereg jobbszárnya magára hagyta a balszárnyat és a gyalogságot. A magyar hadsereg támadó stratégiája, az ellenség részenkénti megverése a csata kezdeti fázisában sikeres volt. A török felderítők viszont a magyar hadsereg felállását pontosan nyomon követhették a magaslatról, míg a kalocsai érsek ezzel szemben nem tudhatta biztosan, milyen mélységű sereg ellen támad, hol helyezkednek el a török ágyúk, és a tüzérségi állásokat mivel védi az ellenség.[12] A részenkénti megverés terve ellenére egész arcvonalas támadást rendeltek el a második magyar harcrend – a „helytállók”, vagyis a nehézlovasok – részére, veszélyeztetve ezzel a király testi épségét is. Egyedüli sikerét annak köszönhette Tomori, hogy támadásával meglepte a táborépítésre készülődő szultáni sereget, mivel a törökök nem 29-én, hanem másnap kívántak harcba bocsátkozni.[13] Újabban megjelent optimista nézőpont, hogy a magyar sereg akár meg is nyerhette volna a mohácsi csatát.[14] A hipotézis szerint, ha az a három lovas, aki eljutott Szülejmán szultán közvetlen közelébe, megölte volna a fenséges padisahot, a török sereg – az uralkodója elvesztése miatt bekövetkező – páni félelmében feloszlott volna.

Miért döntöttek amellett a fősereg vezérei, hogy a nehézlovassági rohamokra sokkal alkalmasabb tolnai táborból délebbre húzódnak, Mohács oppidum közelébe? Döntésükre magyarázatot ad Szapolyai János erdélyi vajda ígérete, aki fogadkozott, hogy csatlakozni akar a királyi fősereghez, és kérte II. Lajost, hogy várja meg az Erdélyből, irányítása alatt érkező sereget. Ha valaki a középkor végén, a szabályozatlan folyókon, és emiatt nagy kiterjedésű, igen mocsaras-ingoványos terepen Kolozsvárról el akart jutni Mohácsra, akkor a fegyverneki tiszai átkelő után három lehetősége kínálkozott a dunai átkelésre: északnak, Pest felé, ami a leghosszabb út; a Csepel-sziget alatti Kevinél[15] vagy Bátán.[16] Mivel a hírek az erdélyi vajda közeledéséről szóltak, és az idő sürgetett, ezért az első (pesti átkelés) és a második opció (tolnai tábor, és a magyar sereg által kontrollált Kevi) helyett maradt az utolsó lehetőség. Vagyis a mohácsi táborhely kialakítására azért volt szükség, hogy a királyi sereg védje a valamivel északabbra fekvő bátai átkelőt. A királyi fősereg tehát nem azon oknál fogva vállalta a csatát Mohács közelében, mert ott ideális terepi adottságra lelt a török ellen, hanem azért, mert ez volt az utolsó reális alternatívája arra, hogy esélyt adjon az erdélyi sereggel történő egyesülésére.

A mohácsi csatát követően Magyarországnak mintegy három éve volt arra, hogy felkészüljön az újabb török támadásra (1529). Három politikus, Szülejmán szultán, Szapolyai János, Habsburg Ferdinánd és környezetük futott versenyt az idővel. A tanulmány fő célja az volt, hogy a magyar politikai eliten keresztül bemutassa, vajon a vesztes csata után mit tettek az ország életben maradt vezetői a külső veszély elhárítása érdekében? A Magyar Királyságot ért csapásba ugyanis az ország még nem rokkant bele. A káoszon azonban nem tudott, és nem is akart úrrá lenni senki. Sőt, a világvége hangulatot – gyors pénz-, vagy pozíciószerzési vágyának kielégítésére – még tudatosan gerjesztette is a politikai felső vezetés. A mohácsi csata okozta exlex állapot nyilvánvaló rablásokban, fosztogatásokban, gyilkolásokban, birtokháborításokban, okirat hamisításokban tetőzött.



[1] Székely György: A török hódítók elleni védelem ügye a Dózsa-parasztháborútól Mohácsig. Századok 86. 1952. 1. sz. 147. A marxista történettudomány mellékzöngéit leszámítva (az idézett tanulmány a Rákosi Mátyást köszöntő Századok aktuális számában jelent meg, ahol maga a párt főtitkár is a szerzők közt található) Székely György kiválóan megragadta a pillanat értékelését.

[2] Bende: A mohácsi csata i. m. 545.

[3] Perjés Géza: A mohácsi csata. In. Mohács. Tanulmányok i. m. 200.

[4] Az anatóliai sereg augusztus 23-án fejezte be az átkelést. Botlik: „De vidua” i. m. 34-35.

[5] B. Szabó János: A mohácsi csata és a hadügyi forradalom II. rész. Hadtörténelmi Közlemények 118. 2005. 3. sz. 766-768.

[6] Perjés: A mohácsi csata i. m. 222.

[7] Botlik: „De vidua” i. m. 35.

[8] Perjés: A mohácsi csata i. m. 222.

[9] B. Szabó: A mohácsi csata és a hadügyi forradalom i. m. 769.

[10] Brodarics Me. i. m. 40.

[11] Mohács. Nemzet és történelem i. m. 124-125. (Tuza Csilla fordítása.)

[12] Botlik: „De vidua” i. m. 36.

[13] Ennek okára ld. 10. lábjegyzet.

[14] B. Szabó János: Régi kérdések – új válaszok. Budapest, 2015. passim

[15] Mai Ráckeve.

[16] Mai Bátaszék.

 



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 36
Tegnapi: 149
Heti: 198
Havi: 675
Össz.: 120 667

Látogatottság növelés
Oldal: Utószó
Az 1526. évi mohácsi csata "árnyékseregei" Budapest, 2017 - Botlik Richárd - © 2008 - 2024 - mohacsicsata.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »