„Rablók ezek, nem pedig bárók”[1] – előszó gyanánt

 

 „Minket inkább veszni hagytak,

S a lovasok elszaladtak,

Minket inkább visszaűztek,

Oly hitványul menekültek.

De jutott idejük másra:

                                           Tolvajlásra és rablásra.”

             (Ismeretlen szerző éneke a mohácsi csatáról – részlet)

„Exitus acta probat.” („Tettet a vég igazol.” – Ovidius)

„Minél többet tudsz meg az emberekről, csak annál jobban utálod majd őket.”

(Kurt Vonnegut: Második édenkert)

 

1526. augusztus 29, Mohács. A csatát és a vesztes ütközet utáni napok eseményét sokan, sokféle nézőpontból analizálták.[2] Korábban sokan tragédiának, vésznek értékelték a mohácsi csatát. A vesztes ütközet jelzőinek élét a magyar történettudomány szorgosan lecsiszolta, mondván: nem is annyira a csata, mint inkább az azt megelőző évek, vagy az összecsapást követő kettős királyválasztás a magyar történelem tragédiája. Mára azonban maga az ütközet is jócskán átértékelődött. A mohácsi csata legfrissebb történettudományi elemzéseiben egészen meglepő gondolatokkal találkozhatunk. Erre egyetlen friss példa Fodor Pál akadémikus nyilatkozata. Az MTA Történettudományi Intézetének igazgatója 2017. augusztus 29-én, az M1 Ma reggel adásában beszélt,[3] „Mohács nem csak a tragédia, hanem a nagy tettek színtere is volt” címmel. Fodor a műsorban kifejtette: „nem volt ugyanis olyan számottevő politikai vezetője, tisztviselője az akkori Magyarországnak, aki ne vett volna részt a küzdelemben – holott számíthattak arra, ami végül történt velük. […] A korabeli vezető réteg úgy volt vele, hogy ha már a szultán személyesen eljött a hadserege élén, hogy döntő csapást mérjen Magyarországra, akkor mi is tegyünk meg minden tőlünk telhetőt.”[4] Az alábbi tanulmányban annak igyekszem utánajárni, hogy kik voltak ott a mohácsi ütközetben. Vajon a legfrissebb történettudományi értékelés értelmében az erdélyi vajdát, erdélyi alvajdát, királyi kincstartót, egri püspököt, veszprémi püspököt, erdélyi püspököt, királyi lovászmestert, budai várnagyot, számos királyi kamarást és titkárt, mindezen személyek mögött álló familiáris hálózatot, csaknem negyven (!) vármegye ispánjait és alispánjait nem sorolhatjuk a számottevő politikai vezetők és tisztviselők, a korabeli vezető réteg közé? Ezek az urak – az irányításuk alá tartozó haderőt összesítve (a cseheket is beleértve) – több mint 40 ezer fős sereggel hiányoztak a mohácsi csatából. Hol voltak ezek az „árnyékseregek”, és mivel töltötték idejüket e seregek vezetői az ütközet napjaiban? „Minden tőlük telhetőt” megtettek-e azok, akik a török támadás miatti zűrzavart kihasználva, saját országukat rabolták, fosztották ki?

1526 különleges éve a magyar történelemnek. Vége, lezárása egy korszaknak. Noha még hosszú időn át nem lehetett érzékelni azt a változást, amit az elvesztett mohácsi csata okozott, feltűnő, hogy sokan már az ütközet előtt úgy vélték, hogy vereséget szenved a királyi sereg. Kezdve talán a sort II. (Jagelló) Lajos (1516-1526) cseh- és magyar király kedvenc lovának kimúlásával Érden, amit baljós előjelnek gondoltak. „Érd a hely neve, itt váratlan betegség ragadta el a királytól azt a lovát, mely számára mind között a legbecsesebb és legkedvesebb volt”[5] – írta Brodarics István, a csata egyik szemtanúja. Istvánffy Miklós történetíró hasonlóan fogalmazott: II. Lajos „nemes paripája, mely tiszta fekete volt – lovai közül ezt szerette legjobban –, anélkül, hogy rajta bármi betegséget is észrevettek volna, elpusztult. Ezt többen rossz előjelnek vélték.”[6] Augusztus 24-én, a kalocsai érsek és a király táborának egyesítése előtti napon, „Perényi Ferenc váradi püspök, elmés ifjú, […] mintha előre tudta volna, ami nem sokkal utóbb bekövetkezett, valamennyi jelenlevő meghökkenésére azt mondta a királynak, hogy a napot, amelyen a csata lezajlik, ha már egyszer így tetszett, a Krisztus vallásáért Tomori Pál fráter vezetésével elesett húszezer magyar vértanúnak kell majd szentelni.”[7] Keresztény szemszögből nem túl szerencsés az 1526. év, amikor Húsvét vasárnap bolondok napjára, április 1-re esett,[8] és az ütközet dátumának kiválasztása is szerencsétlen, mert „[…] augusztus hó huszonkilencedik, Keresztelő Szent János feje vételének szentelt napja volt.”[9] A török hadvezetés sem augusztus 29-én, hanem rá következő nap kívánt csatába bocsátkozni a magyar sereggel, mivel a muzulmán hit szerint a hónap utolsó szerdája (augusztus 29-e szerdai napra esett) szerencsétlen nap.[10] Ki tudja, mi történt volna még Mohácsnál, ha a törököknek ráadásul ez egy szerencsés napjuk?[11] Mintha maga a király, II. Lajos is zsigereiben érezte volna közelgő vesztét: „Akkor aztán a király fejére föltették a sisakot, és ebben a percben arcát sápadtság öntötte el, mintha megsejtette volna a közelgő tragédiát.”[12]

Valóban előre borítékolható volt Szülejmán (1520-1566) szultánnak a koalíciós keresztény seregen aratott győzelme? Azt már sosem tudjuk meg, hogy II. Lajos vajon győzhetett-e volna, ha országai egységesek, és mindenki időben csatlakozik a seregéhez. Régóta kutatott kérdése Mohács történetének, hogy vajon ki és hol tartózkodott az ütközet során. Hol voltak az „árnyékseregek”, melyek 1526-ban nem avatkoztak harcba? Tényleg szándékosan nem jelent meg a csatában Szapolyai János erdélyi vajda? Szinte már közhely, hogy a csata következtében pótolhatatlan veszteség érte a Magyar Királyságot 1526. augusztus 29-én. Vagy mégsem pótolhatatlan? Valóban összeomlott a Magyar Királyság politikai vezetése a mohácsi csata miatt? Mekkora a valóságtartalma annak – a magyar történeti gondolkodásban régóta jelenlevő állításnak –, hogy a vesztes ütközet során elszenvedett komoly emberáldozat miatt a magyar vezető elit megbénult?

A tanulmány szerkezete némileg rendhagyó, mivel a szerző nem titkolt célja, hogy személyről-személyre, lépésről-lépésre haladva, lehetőleg teljes körképet adjon az esemény minden szereplőjéről. A tanulmány kiindulási alapja három számadat. 1. A Mohácsnál, II. Lajos seregében harcoló katonák létszámát (25-27 ezer fő) meghaladta azok száma (41 ezer fő), akik nem vettek részt az ütközetben. 2. A 32 magyar főúr kevesebb, mint fele vett részt a csatában, és összesen 8 „igazi” báró (25%) vesztette életét az ütközetben. Közülük hárman folytattak aktív és cselekvő közéleti politikát a királyi udvarban. 3. 23 magyar vármegye katonáinak jelenlétét lehet kimutatni a mohácsi csatában, ami azt jelenti, hogy a királyi vármegyék katonaságának 64%-a (!) hiányzott az ütközetből.

 

Oldal: "Rablók ezek, nem pedig bárók" - előszó gyanánt
Az 1526. évi mohácsi csata "árnyékseregei" Budapest, 2017 - Botlik Richárd - © 2008 - 2024 - mohacsicsata.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat